ÚJ VÉRSZERZŐDÉS
Nem nyugszunk bele
Honlap
ÚJ VÉRSZERZŐDÉS
.sic
NEM
Putnoki TV
Historica
Putnoki TV
Magyar Interaktív Televízió
Nemzeti Televízió
Segítség
Magyar egység mozgalom
EU-tanázia
Magyar Kárpát Doktrína
NYILATKOZATOK
TURUL hírkövető
A kinevezés bűncselekmény
Lycos MultiMania

Ki olvas minket

Oldalainkat 97 vendég böngészi
A nacionalizmus „internacionáléja” Tiszta háttér rosszul látóknak, nyomtatóbarát verzió E-mail
(3 értékelés)
Publicisztika
Szerkesztette: szerkesztőség   
2016. december 20. kedd, 18:16
A címet a németországi Focus hírmagazin Merkel és a Trump-hatás című cikkéből vettem kölcsön, ahol egy táblázatnak ez a címe, és ahol kilenc olyan vezetőt látni, akik Európa „jobboldali populista” politikusai, és „patrióta tavaszt” hirdetnek.

A reprezentatív névsor legelőkelőbb személyisége természetesen Vlagyimir Putyin orosz elnök, aztán következik Recep Tayyip Erdogan török államfő, majd sorban a többiek: a lengyel Jarosław Kaczynski, az osztrák Norbert Hofer, a brit Nigel Farage (Donald Trump amerikai elnök kedvence) és Geert Wilders holland euroszkeptikus, iszlámellenes politikus. No és a németek szélsőjobboldali politikusa, Frauke Petry, a bevándorlásellenes jobboldali Alternatíva Németországért vezetője, valamint a francia Marine Le Pen, a Nemzeti Front vezetője és elnökjelöltje, akivel úgy ijesztgetik Európát, mint a mi időnkben a gyerekeket a mumussal. És persze ott van a felsorolásban a mi „nagyfőnökünk”, Orbán Viktor miniszterelnök is, aki ugyebár kijelentette: „Trump győzelmével vége a liberális nemdemokráciának”.

Merkel rombuszos jelbeszéde

A német lap szerint Merkel újraválasztásának legnagyobb kihívását a felsorolt politikusok és az őket támogató polgárok jelenthetik. Mint tudjuk, Angela Merkel ez év november 20-án, a német kormányzó párt, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnökségének ülésén bejelentette, hogy negyedszer is elindul a kancellári tisztségért. A Focus úgy fogalmaz, hogy az ismét színre lépő Merkel legutolsó és legfontosabb „küldetésének” tartja az Európában előre masírozó „populisták” lefékezését. „Raute oder Revolte?” – kérdezi a politikai szempontból általában konzervatívnak számító hírmagazin.

Nos a „raute” magyarra fordítva tulajdonképpen rombuszt jelent, és ebben az esetben Merkel kancellár védjegyére utal, amit minden német ismer Merkel asszony beszédeiből, amikor két kezét csípő magasságban maga előtt tartva ujjaival rombuszt formál. A rombuszjelkép a nyugodtságot, kiegyensúlyozottságot szimbolizálja, azt a „nyugi-nyugi” politikát, melyben nincs soha túlzott lelkesedés, de felesleges elkeseredés sem, mert ha erősen kézbe tartjuk őket és logikusan gondolkozunk, a dolgok mennek rendben, a maguk útján. Nos Merkel ügyesen bánt ezzel a „jelbeszéddel”, és politikája, be kell vallani, nagyon imponál a németségnek, így nem kell csodálkozni, ha jövőre komoly eséllyel indul a választásokon. Ugyanakkor a „revolta” a trumpi oldalra jellemző lázadás minden eddigi hamis, álszent politika ellen, melyben egyet mondunk, és egészen másképp cselekszünk.

Kinek lesz igaza, mit hoz a jövő, egyelőre nem lehet tudni. Az a buta szajkózás viszont, amit a neobalosok, de mostanában már a magát konzervatívnak nevező német kereszténydemokraták is hangoztatnak, miszerint meg kell állítani az előretörő jobboldali populizmust, nagyon unalmas. Mert mit akarnak ezek a „populisták”? Először is nem támogatják a globalizációnak azt a szándékát, hogy a nemzetállamok megszűnjenek, és minden politikai döntést Brüsszelben hozzanak meg. A gazdaság irányítása és alakítása a helybeli közösségek lehetőségeinek és igényeinek a figyelembevételével történjen.

Nem tűrik, hogy tisztán üzleti meggondolásból vagy álhumánus „keresztényi szeretetből” idegen kultúrájú tömegeket zúdítsanak Európára, és kultúránkból kigyomlálják a keresztény gyökereket. Európa népei évszázadokon keresztül háborúztak egymás ellen, de végre rájöttek, hogy békében és összefogással könnyebben boldogulnak. De meg akarnak maradni németnek, franciának, szerbnek, románnak és magyarnak, és meg akarják tartani, ami nemzeti és nyelvi különbségeiken felül erősen összetarthatja őket: keresztény kultúrájukat. Ha tehát a nép többsége szeretne, akarna valamit, az már „populizmus” a szó negatív értelmében, és ezt az utat követni hibás, félrevezető?

A populizmus mint szitokszó

Tudni kell, hogy a populizmus kategóriáját az a neoliberális filozófia alkotta, amely a második világháború után Amerikából kiindulva az egész világot meghódítani igyekszik. Minden olyan igyekezet, ami a modern, liberális, multikulturális, nyitott társadalomra támaszkodó globalizációt ellenzi, az veszélyes, és kiérdemli a „populizmus” vádját. Minden igyekezet, ami az átlagpolgár, a kisember érdekeit támogatná, és nem a gazdaság vezető szereplőit, tehát a bankokat, nagy nemzetközi vállalatokat, az veszélyes, azt el kell pusztítani. A tévedés csak ott van, hogy a közösségi érdekek, értékek védelme nemcsak a jobboldalra, de az igazi baloldalra, például az igazi szociáldemokráciára vagy a magát szocialistának nevező politikára is jellemző.

Thürmer Gyula, a magyar szélsőbaloldal vezére például így fogalmaz: „Akik ma nem engedik, hogy magyarul beszéljünk, magyar húst együnk, magyar bort igyunk azok a tőke, a külföldi tőke jármába hajtanak bennünket. Merjünk magyaroknak lenni, csak így lehetünk munkások, dolgozók, emberek.” Ha nem tudnám, hogy ki mondta, akár egy jobbikos politikus felszólalásának is tarthatnám.

De nézzük, hogyan vélekedik a német Baloldali Párt (Die Linke) vezérszónoka, Sahra Wagenknecht, aki Merkel kancellári posztra való visszajelentkezése után keményen bírálta a jelenlegi berlini politikát. Kihangsúlyozta, hogy az egyik oldalon gyarapodnak a német milliomosok (sőt milliárdosok), ugyanakkor a német nyugdíjasok és sokgyermekes családok nagy része szegénységben él. (A statisztika szerint a 81 milliós országban 12 millióan élnek szegénységben).

Támadta Merkelnek a török zsarolással szembeni politikáját, és kihangsúlyozta, hogy Németország soha nem volt ennyire elszigetelt, a német társadalomban egységbontó hangulat uralkodik. Legkeményebb megfogalmazása talán a német külpolitikával kapcsolatos: „Ne támogassanak több háborúzást, és lépjenek ki az amerikai dominanciájú, katonai infrastruktúrájú NATO-ból”. Ezzel azt szeretném itt kihangsúlyozni, hogy a populizmus nem jobboldali vagy baloldali jelenség, hanem egyszerűen olyan politikai valóság, mely általában a fennálló rend ellen tiltakozik, és egyfajta „harmadik útként” elutasítja a vadkapitalizmust, de éppen úgy a már kipróbált, de „félresikerült” szocializmust is.

A merkeli német politika ragaszkodik a status quóhoz, megőrizné azt, amit eddig elért, mind gazdasági, mind társadalmi téren. A németek nem szeretik a változást, ugyanakkor szeretik, ha valaki, egy erős kezű „egyéniség” irányítja őket. A merkeli korszak nem volt eredménytelen, az átlag német „jól érezte” magát, még ha az olló mind nagyobbra is nyílt, és a leggazdagabb és legszegényebb társadalmi rétegek közötti szakadék már feltűnően nagy lett. A védekezés, miszerint ez világjelenség, és nincs mit ellene tenni, nem fedi a valóságot, éppen a „populisták” véleménye, hogy igenis van más út, de ehhez új megoldások, más politikai elképzelések kellenek, a régihez való ragaszkodás, a status quo megtartása megalkuvás és gyávaság. Tehát a populizmust állandóan negatív előjellel támadni butaság, jogtalan, és nem is vezet célhoz. Ha jelenünk politikusai, akárhol a világon – Amerikában, nálunk, az Európai Unióban vagy az oroszoknál, kínaiaknál – azt merik állítani, hogy a világ helyes úton jár, akkor mélységesen hazudnak, és csak saját hatalmukat, pozíciójukat védik.

Migránsok integrálása helyett nacionalisták összefogását!

A Trump-jelenség nem más, mint a jelenlegi világpolitika elutasítása, és egy új út keresése. Gyorsan hozzá kell tenni: nem biztos, hogy éppen az új amerikai elnök lesz sikeres ebben az útkeresésben. A világhírű amerikai közgazdász, Joseph Eugene Stiglitz – aki különben a globalizáció visszásságainak egyik legrangosabb bírálója – úgy véli: Trump támogatottsága azon a széles körű dühön alapul (legalábbis részben), amely a kormányzattal szembeni bizalom elvesztéséből származik. Majd hozzáteszi: szükség van a gazdaság szabályainak átírására, most azonban ezt úgy kell megtenni, hogy az átlagemberek élvezzék ennek hasznát. Trump sikerében a politikai elitből való kiábrándultság volt a legerősebb tényező, amely, mint tudjuk, nem csak az Egyesült Államokra jellemző. Az utóbbi idők gazdasági válságai és a jóléti állam lebontásának következményeként millióknak csökkent az életszínvonaluk, miközben a középosztály eltűnőben, a gazdagok rétege viszont erősen növekedőben van.

Visszatérve a már emlegetett új szövetségre, amit a bírálók gúnyosan, de találóan a „nacionalisták internacionáléjának” neveznek, sajnos meg kell állapítani, hogy ez még nem létezik. De lehet, hogy megvalósul. A magyar miniszterelnök kezdeményezései már kirajzoltak egy olyan tengelyt, amely a V4-eken keresztül és ezekből kilépve elindíthatna egy olyan kezdeményezést, ami az EU-t, ha nem is minden, de legalább a jelenlegi migránsválságból kivezethetné. A lengyel és cseh szándékok ennek az iránynak a támogatói, és ehhez csatlakozhatott volna Ausztria is, ha a Szabadságpárt államfőjelöltje, Norbert Hofer győzedelmeskedik a múltkori elnökválasztáson. Sajnos ez nem sikerült, pedig Hofer már jelezte, hogy Ausztriának a visegrádi országok közt a helye. A V5 megszületése, amire most még várni kell, egy új fejezetet nyithatna Kelet-Európa jövőjét illetően, hiszen az öt országhoz olyan nemzetek is csatlakozhatnak, mint a horvátok, szlovének, akik nem is olyan régen még egy nagy közösségben éltek.

z első világháború után az Antant-hatalmaknak (Nagy-Britannia és Franciaország) a szovjet diktatúra, és a később kialakult náci birodalom szomszédságában sértetlenül kellett volna hagyniuk a Monarchiát, mint egy erős államszövetséget, és akkor talán másképpen alakul Európa történelme, a kontinens kikerülhette volna a szörnyű második világháborút. Más néven, más, modernebb célokkal egy újonnan létesítendő kelet(-közép)-európai államszövetség Nyugat-Európa egyenlő rangú partnere lehetne. Ebben az értelemben a nacionalisták összefogását illető csúfolódás még sok gondot okozhat a neoliberális, világunkat globalizáló elit számára. Az elképzelés tehát ne legyen utópia, hanem egy gyakorlatilag is elképzelhető út, mely Európa szempontjából sokkal hasznosabb lenne, mint az eurózóna vagy a migránsok integrálása.

A szerző Németországban élő publicista

Hollai Hehs Ottó, publicista , Németország