ÚJ VÉRSZERZŐDÉS
KMOSZ
Nem nyugszunk bele
Honlap
ÚJ VÉRSZERZŐDÉS
.sic
NEM
Putnoki TV
Historica
Putnoki TV
Magyar Interaktív Televízió
Nemzeti Televízió
Segítség
Magyar egység mozgalom
EU-tanázia
Magyar Kárpát Doktrína
NYILATKOZATOK
TURUL hírkövető
A kinevezés bűncselekmény
Lycos MultiMania

Ki olvas minket

Oldalainkat 9 vendég böngészi
Hova térít el az atlantizmus? Tiszta háttér rosszul látóknak, nyomtatóbarát verzió E-mail
(2 értékelés)
Csapó Endre, Sydney, Ausztrália/Új-Zéland
Szerkesztette: szerkesztőség   
2017. szeptember 19. kedd, 00:13
Sorsfordító dátum volt 1944. március 19-e Magyarország számára. A tartalékos tiszti iskola sorakozott eligazításra. Németország fegyveres támadást indított Magyarorság ellen. Hárman kolozsváriak a Cyclops Garázs őrzése feladatát kaptuk, 5 töltény fejenként, amiről írásban kell majd elszámolni. Tünődtünk, mi van, ha 16 német támad? Szerencsére aznap a garázs nem volt hadicélpont.  Akkor a két ellenség a Nyugat, a Kelet mellé a Közép is csatlakozott. Németország hamarosan kiesett a játékból, hosszú időre a Szovjetunió lett a baráti és szövetséges hatalom a felezővonaltól keletre. A relativitás elmélete szerint irigyeltük az amerikai megszállást, amely ugyanazon elmélet alapján baráti és szövetséges hatalomként végleges maradásra berendezkedett. Ebben az időben kapott ésszerűséget az amerikai barátság, az atlantizmus, amiben előkelő dolog volt maradni a szovjet állam összeomlása után is. A nagy szövetséges hónaljában mi bajunk lehet.

A Szovjetunió csak hirdette az internacionalizmust, de nem teljesítette léte értelme szerinti kötelezettségét. Sokkal eredményesebb volt a nyugati szövetséges. Az emerikai liberalizmus kibontakozott a világszerepre. A ’68-as diáklázadásokkal elindított „új liberalizmus” központi irányítású, fizetett alkalmazotti rendszerbe szerelt minden politikai pártot. Gyakorlatilag létrehozták az egypártpolitikai diktatúrát Európa nyugati országaiban, olyan alattomosan, hogy az általános jólétre jutott társadalom még ma sem jött rá, hogy szavazni ugyan lehet, de választani nem, hogy részére a parlamenti demokrácia közönséges szemfényvesztés. Az egyébként ésszerű és szükséges európai egyesülés jól elindított folyamatát megszállta a neoliberális egypetéjű többpártrendszer.

Európában az a különleges helyzet állt elő, hogy nyugati felén ma egypártdiktatúra van, klasszikus értelemben vett parlamenti demokrácia csak a kelet felén működik. A nyugati félen ma nincs, nem lehet helye az internacionalizmussal szembeszegülő, az adott ország érdekeit felvállaló politikai pártnak, ilyent támogató médiának sem.

A neoliberalizmus gondja az, hogy a vasfüggöny lebontása óta elkövetett minden gazdasági és politikai törekvése és támadása ellenére nem sikerült, a hosszú szovjeturalom átnevelése ellenére sem, rákényszeríteni a felszabadult államokra a neoliberalista (ha tetszik szabaddemokrata) kormányzatot. Mindamellett ugyebár szövetségesek vagyunk, EU és NATO alapon, amelyeknek van megfogalmazott érdekelemük és megvalósított kötelezettségük.

Európa befogott keleti részével szemben Oroszország rendbetette a szovjet állam összeomlásával, egykori önállóságukat visszanyert államok távozásával keletkezett problémáit, felépítette állami függetlenségét, amely feladatnak velejárójaként kitakarította az országból a betelepedett globalista vállalkozókat. Ellenállt gazdasági vonalon a dollárelszámolási függőségnek. Ilyen mélységű ellentéte Amerikával soha nem volt, ehhez viszonyítva az USA politikai irányítóinak kellemes emlékei vannak a bipoláris világhatalom közös világátalakító időszakából.

Ez ma alapvetően a világhelyzet. Szemben a bipoláris világkormányzással, USA vagy egyedül vállalja  az egyetlen világhatalom szerepét, vagy vállalja a megosztást valamilyen hatalmi együttesben.

Mint tudjuk, a Clinton–Bush–Obama adminisztráció a lehetetlenre vállalkozott. Minden mást felülmúló katonai felkészültségével felvállalta a világ régióinak fegyveres átalakítását számára engedelmes országokkal.

Jelenleg legnagyobb gondja Oroszország és Európa viszonya. Ha ez a két – egyébként földrajzilag is, történelmileg is, kulturálisan is együvé tartozó – földrész összeadja gazdasági készségeit, azzal rövidesen túlszárnyalná Amerikát. Európa felkészültségének és Oroszország ásványkincsének közös hasznosítása logikus geopolitikai érdek. Ezt megakadályozni az amerikai globalisták érdeke: viszály a gyenge Európa és a gyenge Oroszország között.

Ha keressük az okát a magyarországi politikai szakadéknak, akkor ebben a világhelyzetben találjuk meg. Két tábor van: a nemzeti és az atlantista. A kommunizmus bukása óta eltelt két évtized kellett ahhoz, hogy végre nemzeti kormány jött létre 2010-ben. Ezt megtartani nemzeti érdek. De egy világ van ellene. A globalisták sok pénzt költenek a polgári mozgalmakra, a magyar kormány megbuktatására.  Nagyon jól meg lehet élni ma Magyarországon kormányellenes mozgalmak szolgálatában.

Putyin a mumus

„A baloldalon felütötte fejét a legújabb értelmiségi betegség: a putyinozás. Ironikus, hogy a Moszkvát egykor feltétlen szervilitással szolgáló baloldal tekinti ellenségének az egykori Szovjetunió nosztalgiája iránt fogékony orosz elnököt.
Kifejezetten le kell szögezni, hogy Magyarországon, történelmünk és mind kollektív, mind sok esetben személyes, de legalábbis közvetlen felmenőinktől származó tapasztalataink alapján, az oroszokkal szembeni mindenfajta fenntartás, félelem, tartózkodás, averzió, stb. tökéletesen érthető.
Nem szabad tehát csodálkozni, külö-nösen szüleink, nagyszüleink generá-ciója esetében az oroszoktól való zsi-geri félelem miatt, és fontos, hogy azok is tisztában legyenek mindezzel, akiknek saját bőrükön már szerencsére nem kellett tapasztalniuk a nagy medve ölelését és/vagy a kommunizmus valódi természetét.
Korábban írtam egy külön gondolatmenetet arról, mi várható Trump győzelme után, mire számíthatunk Putyintól, akinek Trumphoz fűződő vélt vagy valódi (és egyre inkább kiderül, hogy minden hisztériakeltés ellenére inkább csak vélt) szoros viszonya miatt esetleg Putyin szabad kezet kap Közép- és Kelet-Európa újbóli bekebelezésére. Röviden most csak annyit, hogy a jelenlegi reálpolitikai helyzet nem igazán teszi sem lehetővé, sem szükségessé, hogy Putyin katonai eszközökkel, erőszakkal lépjen fel a térségben. Egész egyszerűen nincsenek meg hozzá a szükséges erőforrásai, és nem is lenne érdemes, hiszen Európa jelentősége ma már eltörpül Afrikához, Ázsiához képest, ahol is komoly orosz kapacitások vannak folyamatosan lekötve, és fontosabbak is számára ezek a helyek. (Nyersanyagok, területek, geopolitikai célok szempontjából.)
Amire Európából szüksége lehet, az a szellemi tudás, a technológia, a képzett szakemberek,  ezeket bőven van pénze megvenni, és Európa ezeket boldogan el is adja jó pénzért. Semmi értelme nem lenne tehát a drága, erőszakos, katonai fellépésnek; ez egy win-win szituáció így, ahogy van.
Ma a liberálisok viszont sokszoros paranoiával mantrázzák Putyin nevét, okolják az oroszokat saját kudarcaikért, és nagyjából mindenért, ami nem a szájuk íze szerint való. (Márpedig mostanság jó néhány pofon éri őket.) A pofonokból magához térni továbbra sem képes baloldal a teljes őrület jeleit mutatja. Ha valaki olyan véleményt fogalmaz meg, amely ellentétes a mainstream politikai elit irányvonalával (tehát a progresszív-liberális mantrával), akkor az csakis orosz ügynök lehet. Vajon ez mennyire racionális, józan megközelítés?
Különösen komikus, amikor olyanoknál tapasztaljuk ma a vehemens oroszellenességet, akiknél a pufajkának még komoly családi hagyományai vannak. Olyanok rohannak most Brüsszelbe, és remélik Magyarország  „renitens” kormányának megrendszabályozását, akik ugyanezért 30 éve még Moszkvába szaladtak, de legalábbis örökösei az egykori kommunista rendszer kiszolgálóinak.
A józanság megőrzése fontos (lenne) akkor, amikor épp az elkövetkező évtizedek szempontjából meghatározó folyamatok kellős közepén vagyunk.
Ebben (is) érdemes Trump elnök elsőszámú tanácsadójára, a kiváló éleslátású Stephen Bannonra figyelnünk, aki már évekkel ezelőtt figyelmeztetett arra a fajta újfasizmusra, ami a hódító iszlám és az ezzel társutassá váló, alapjaiban jó szándékú (legalábbis önmagát a végtelem jóság szerepében feltüntető), de korlátolt és rövidlátó, mai nyugati „progresszív-liberális” elit irányából fenyegeti a valódi liberális demokráciát. Bannon Oroszországgal szemben is kellően kritikus, de józanul képes felmérni, hogy míg a kétségtelenül agresszív, de racionális szempontok által vezérelt Oroszország esetében mindig van reális lehetőség a kompromisszumos megoldásokra; addig az elvakult, irracionális, vallási fanatizmus által fűtött, túlnépesedett és ezért (is) kényszerből a hódítás, élettérbővítő területszerzés útján járó iszlám világgal szemben a modern nyugati civilizációnak esélye nincs – hacsak nem szövetkezik a modern keletivel. Amibe nem csak Putyin Oroszországa, hanem természetesen Kína, India, Japán, stb. is beletartozik, ahol az iszlám fundamentalizmus ugyanúgy problémaként jelentkezik, de úgy tűnik, jobb, hatékonyabb válaszokat képesek rá adni – mindez azonban már egy másik sztori.”

Eddig tart Jeszenszky Zsolt fél évvel ezelőtti „ A legújabb pszichozis a putyinozás” című írásából kiemelt részlet.
*
Idézett szerző ismeretlen Olvasóink részére, tőle idézni – azon kívül, hogy figyelemre méltó jelenséget vet fel – apja, Jeszenszky Géza megnyilatkozása miatt érdekes.
 
Az Antall-kormány külügyminisztere, Antall József veje, történész,  Orbán kormány idején nagykövet Amerikában, Norvégiában, megvallottan atlantista. Ez utóbbival nem is volt baj a kezdet idején. A lanyhuló kádári egypárturalom utolsó éveiben mindenki sóvárogva nézett a nyugati országokra, a szabad életre, ottani jólétre. Az öreg Kádár csak ingatta üresedő bolsi fejét a sok amerikai jöttén, fiatalok amerikai egyetemekre járásán. Amerika képe akkor egészen más volt, mint amivé vált azóta folyamatosan. Talán a Fidesz ellenirányú szemléletváltásával lehetne kísérni a folyamatot, ami végbement az amerikai politikai viselkedésben.

Még az Európai Unióhoz csatlakozás idején, a valamiféle kibontakozás éveiben is elfogadható felfogás volt számunkra, hogy még vannak hívei az amerikai törekvéseknek, bár az értelmetlen háborúskodás egyre árnyalta a képet.

2017-ben azonban atlantista megvallásnak egyértelmű nemzetellenes felhangja van, ami most a jövő évi választások kezdődő kampány idejében általában együtt jár az Orbán-kormány eltakarításának szándékával. Jeszenszky Géza az első nemzeti kormány volt minisztere, a jelenlegi nemzeti kormány képviseletét nemrég ellátó volt nagykövet ilyen szándékkal nyilatkozott meg. Lehetnek személyes sérelmei lemondása körülményei nyomán, de a mai helyzetben a kormánnyal politikailag szembehelyezkedni csak a nemzetellenes oldalra átállással lehet.  
 
A nemzeti kormány ellen...

Ebben a fejezetben egy érdekes interjúról szóló idézeteket közlünk:

2017. augusztus 24. – Egymásnak esett az Orbánt bíráló Jeszenszky Géza és kormánypárti fia. Egy már-már családterápiába torkolló kettős interjú jelent meg a Heti Válaszban Jeszenszky Géza, az Antall-kormány volt külügyminisztere, valamint a leginkább DJ-ként (Disc Jockey, diszkó szövegszerkesztő) ismert, de közéleti témákban is megszólaló fia, Jeszenszky Zsolt főszereplésével. Jó ötlet volt nyilvánosan összeereszteni a két Jeszenszkyt: a volt külügyminiszter mára Orbán Viktor (és kormányának) egyik legerősebb kritikusa, fia viszont rajong a jelenlegi kormányért, de legalábbis ki nem állhatja az ellenzéket.

Jeszenszky Géza az interjúban is keményen bírálja Orbánékat („elítélem a közéletet elöntő hazugságáradatot, a közpénzen folytatott agymosást”), szerinte a fideszes vezetők elfelejtették, hogy a politikában sem szabad hazudni. Az egykori külügyminiszter szerint a cél nem szentesítheti az eszközt. Azt mondta, hogy az agymosás sikeres, mértéke pedig a kommunista korszakra emlékeztet.

Ezzel a fia nem ért egyet, szerinte a baloldal ezt megérdemli, a médiaviszonyok pedig most lettek kiegyensúlyozottak, bár azt elismeri, hogy apja felvetése között van pár jogos is.

Erős kritika az egykori minisztertől: „Az ország lassan megy valamit előre, de közben az a Szlovákia, amit az emberek itthon sokáig lesajnáltak, minden mutatóban lehagyott minket. Lengyelország elhúz mellettünk. Az észtek szintén, és már Románia is közeledik hozzánk. Én volnék a legboldogabb, ha védhetném az országot. Védtem is. Oslóban, nagykövetként. Amíg tehettem.”

Zsolt ebben nem ért egyet apjával, szerinte vannak mutatók, amelyekben jobbak vagyunk, másokban rosszabbak.

Géza viszont azt mondja, nem kívánhatja, hogy Orbán ismét nyerjen, miután nincs esély arra, hogy a kormányfő megálljt parancsoljon  embereinek és a neki hasznot hozó, „elképesztő mértékű korrupciónak.”

Zsolt úgy lája, hogy a jóhiszeműség és a végtelen tisztesség apja erényei közé tartozik, ám az elvszerűség persze szép, de problémás is. „Az ő eszközeik mellett elment a világ. Az ellenség megváltozott. Akkor a kommunizmus ellen, a Szovjetunió ellen kellett harcolni. Ma a kommunizmus és a fasizmus számos jegyét viselő agresszív és doktríner gondolkodás ellen, amely álságosan liberálisnak nevezi magát”  – fogalmazott a tájékozottságára, műveltségére büszke, főiskolát végzett zeneipari szakember. Azt is mondta, hogy ez a réteg politikai haszonszerzés céljából minden létező kisebbséget feltüzel a többségi fehér társadalom ellen, s most épp szobrokat dönt le Amerikában.

Géza szerint a cél nem szentesti az eszközt, úgy gondolja, hogy Orbán Viktor szerint viszont igen. Mint mondta, elítéli a közéletet elöntő hazugságáradatot, a közpénzen folytatott agymosást, a pazarlást és a hatalomhoz közeliek gyarapodását, a rokonok és barátok érdemtelen favorizálást, az egyéni érdeknek a nemzeti érdek elé helyezését. Nem a politika sikeres szerinte, hanem az agymosás, amelynek „mértéke a kommunista korszakra emlékeztet”. Tudja, hogy ez erős kifejezés, mégis ezt használja, mert így élik meg, akik éltek a kommunizmusban, és okuk volt utálni.
 
Zsolt szerint apja ebben is téved: „a jobboldal nyakába varrni a hazai agymosást; az elmúlt 25 év ismeretében ez abszurd”, a felelős, megfontolt szavazó pedig mítosz, önbecsapás. Az embereknek nem kell megmondani, hogy éljenek, bízzuk azt rájuk.

Géza szerint tragédia, hogy Antall József óta egyetlen alkalmas vezetője sem volt az országnak. Gyurcsány Ferenc működésére nincs mentség, az ő borzalmas kormányzásának a következménye Orbán Viktor kétharmada is, aminek az óriási felelősségével a miniszterelnök nem tudott élni. Mivel nincs esély rá, hogy Orbán módosítsa politikáját, és megálljt parancsoljon a korrupciónak, a volt miniszter nem kívánhatja, hogy nyerjen. Azt kívánja csak, hogy jövőre ne legyen kétharmada a Fidesznek. Valódi jobbközép erőt szeretne a kormányba, amely alkalmas rá, hogy korlátozza a Fideszt.

Géza szerint a jövőt nem látja senki, de abban nincs vita, hogy a muszlim térhódítással harcolni kell. Csak nem hiszi, hogy azt éppen Orbán Viktor állítaná meg. „A Nyugat-Európában elharapózott ostobaságot sem Orbán, hanem a kommunizmus béklyójából megszabadult országok együtt tudnák ellensúlyozni” – szerinte.

Zsolt visszavágott: éppen ez történik, Közép- és Kelet-Európa összefog.

„Orbán Viktor megmenti Európát... Putyin segedelmével?” – reagált erre  apja, megjegyezve, hogy Putyin országában az ellenzéki újságírókat hátba lövik, a nyersanyagkincset az elnök és körének meggazdagodására fordítják, és nem az országot emelik fel. Sokkal többet nyernénk, ha lojálisak lennénk természetes szövetségeseinkhez, a NATO-hoz és az EU-hoz – mondta Jeszenszky.
*
Áprilisban, egy interjúban megkérdezték Jeszenszkyt, hogy miért fogadták be annak idején a CEU-t Magyarországra, noha az Antall-kormány sem lelkesedett érte. Jeszenszky erre azt válaszolta: tudták ugyan, hogy Soros György nem velük szimpatizál, sokkal közelebb áll hozzá az SZDSZ, de nem féltek az ellenvéleményektől, sőt azt gondolták, hogy a parlamentarizmus lényege az ellenvélemények megléte, az erős kormányhoz pedig az erős ellenzék is hozzátartozik.

Hogy miért támogatták a CEU-t, arra Jeszenszky azt mondta: – biztosak voltunk abban, hogy jót tesz az ország nemzetközi reputációjának és az egyetemi élet sokszínűségének. Nem igaz, hogy a CEU szabálytalanul működik, és még az sem állja meg a helyét, hogy a CEU-n „megveszekedett liberálisok” – már ha ezt negatívumnak tartjuk – tanulnak és tanítanak. A CEU ellehetetlenítésének okáról Jeszenszky azt mondta: – Orbán úgy gondolja, itt képezik az ellenzékét, és Putyin is így érezheti, valószínű tehát, hogy az orosz elnök nyomása is közrejátszik.

„A magyar külpolitika számára nincs alternatívája az atlanti politizálásnak. Mit hozott a keleti nyitás? Semmit! Én sajnálom a legjobban, hogy Orbán-kormányok washingtoni és oslói nagykövetéből az Orbán-kormány kritikusa lettem. De nem én változtam, a kormány lett egyre kevésbé vállalható” – mondta Jeszenszky a következő kérdésre, miszerint nem tartják-e árulónak a kritikái miatt.

A volt nagykövet szerint a növekvő oroszbarátság és a sajtószabadság elleni támadások hatására veszélybe került a demokrácia. Az ország presztízse kapcsán pedig megjegyezte: a CEU-ügy két képet rajzol Magyarországról, a negatívról beszéltünk eddig, ám ott van a tüntetések képe is, ami azt mutatja, hogy az ország népe a demokráciában és szabadságban szeretne élni.
*
Jeszenszky Géza történész is felszólalt azon a hétfői budapesti konferencián, amit az LMP-közeli Reflektor.hu  szervezett a magyar szuverenitásról (http://index.hu/belfold/2017/03/14). A magát elkötelezett atlantistának valló Jeszenszky előadásában keményen bírálta a jelenlegi kormány orosz-barát külpolitikáját: viccnek nevezte, hogy Brüsszel lenne az új Moszkva, szegénységi bizonyítványnak, hogy Vlagyimir Putyin jobb lenne Angela Merkelnél, vagy éppen azt, hogy Asztana s Baku élhetőbb lenne Brüsszelnél és Washingtonnál.

A volt külügyminiszter tulajdonképpen az Európai Unióval vont burkoltan párhuzamot: Magyarország EU-tagként is lemond a teljes szuverenitásról, mégis ez a magyar érdek. Jeszenszky szerint az EU legtöbb elve és előírása helyes és előrevivő, ami nem az, azt partnerek és szövetségesek keresésével meg lehet vitatni és változtatni. 

A kvótanépszavazásra utalva Jeszenszky azt is hozzátette, ha tényleg az ország jövője a tét, akkor Orbán az Európai Tanácsban bármikor vétózhat, „ha tényleg valami nagyon rossz készül”. Brüsszellel azonban nem csak egy vétó erejéig, alkalmilag kellene szembeszállni, hanem stabil szövetségeket kellene kiépíteni – a visegrádi államokon túl a baltiakkal, Horvátországgal, az északi ötökkel (N5) és másokkal összefogva. A Brüsszel-ellenességről pedig a következőt mondta: A szervilizmusnak nem a hepciáskodás az ellentéte.
*
Jeszenszky Géza történészi műveltsége, az első nemzeti kormányban vállalt tisztsége nem engedhetné  meg, hogy átvegye, megszólaltatja az ellenzék által szajkózott silány szólamokat, mint:  „Orbánék azért kreálnak ellenségeket, hogy eltereljék a figyelmet a magyarok alacsony életszínvonaláról” vagy amit egy in-terjúban kormányzati propagandafogásnak nevezett, hogy a bevándorlás nem létező veszélyével ijesztgetik a végtelenül alulinformált magyarokat.

Az emigráció ellen...

SZDSZ-közeli felfogását nagyon korán megtapasztaltuk, amikor Sydneyben 1990 decemberében tett ígéretét, ami szerint a magyar kormány elfogadja a nemzeti emigráció nemzetpolitikai szolgálatait, hazatérve azonnal megszegte. – A minisztériumban nincs rá embere, aki ráérne kapcsolatot tartani az emigrációval. Ezzel végleges érvénnyel állandósult, hogy a külügyminisztérium nem hasznosítja az emigráció kiépült kapcsolatrendszerét.

Csak a Magyarok Világszövetségét tekintette az Antall-kormány kapcsolati médiumnak, ugyanakkor a kádárkori világszövetségi vezetőnek Komlós Attilának adott megbízatást új szervezeti felépítésre. A korábbi, kizárólag a nyugati országok magyarjaival foglalkozó szervezet helyébe egy összmagyarságot képviselő, de magyarországi székhelyen működő társaságot jegyeztek be, amiben a nyugatiak már csak egyharmad képviseletet kaptak, azt is csak elvileg, időnkénti válaszmányi ősszejöveten, néhány személlyel.

Helytelen volt az egyesületi alapra helyezés is. A nagy szervezeti függetlenségnek (a közgyűlés a legfőbb szerv, arról is határozhat, hogy elveti az eredeti célt, új feladatban jelölheti meg a szervezet rendeltetését) az lett a következménye, hogy a nyugati magyarság a világszövetségben 2000 óta már névleg sem szerepel. És senkit sem lehet okolni miatta, mert sok rafinériával ugyan, de az egyesületi törvény szerint mindez szabályosan fejlett azzá, ami.  

A végeredmény: a nemzeti emigráció fontos szolgálatait soha nem vették igénybe a magyar kormányok, és kimaradtak a nyugatiak a saját összefogásukra rendelt „világszövetségből”.  
Leegyszerűsítve három ember nevezhető meg ennek a történelmi mulasztásnak és a Magyarok Világszövetsége privatizációjának tetteseként: Jeszenszky Géza, Komlós Attila és Patrubány Miklós.

Csapó Endre, Kárpáti Harsona